Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy világszép hercegkisasszony, akinek az országát egyik oldalról a törpék, a másikról a varázslók birodalma határolta. A törpék okosak voltak, értettek a számoláshoz és a zenéhez, szépen írtak, a varázslók pedig arról voltak híresek, hogy gyorsan el tudták intézni az ügyeiket mindenhol. De egyik szomszédnak sem volt erőssége a békesség, és az is volt a baj még, hogy hol túl szigorú, hol meg túl engedékeny vezért választottak a törpék meg a varázslók maguknak. Az az igazság, hogy a beszélgetéssel is hadilábon álltak mind a törpék, mind a varázslók, s így, amikor már végképp úgy tűnt, hogy elszabadulnak az indulatok otthon, a két nép küldötteket jelölt ki, akik aztán átmentek a hercegkisasszonyhoz, az ő birodalmába, hogy megkérdezzék tőle, mi tévők legyenek.  A hercegkisasszony jószívű volt és a belső iránytűje olyan tisztán mutatta az utat, hogy bátran meg lehetett bízni a megérzéseiben, és nagyon hasznos tanácsokat tudott adni bárkinek. Az apukája, a király, föl is építtetett neki egy hatalmas palotát, ahol a hercegkisasszony fogadhatta a különböző törpe és varázslóküldöttségeket. 

A palotát bentlakásosra tervezték, a törpék és varázslók három, vagy akár négy-öt napot is eltölthettek ott kényelmesen, volt az épületben szauna, és nagyon jó büfé, finom ételekkel. A hercegkisasszony a hatalmas tanácsteremben fogadta a vendégeket mindennap reggel nyolctól délután fél ötig. A hivatali órák alatt őfelsége egy széken ült a terem közepén, ilyenkor általában fekete szaténruhát viselt. Öltözetének áttetsző ujjait barátnői hímezték ki sötét fonállal, és a kisasszony fehér csipkegallérjait is ők verték szabadidejükben. Azért nem varratott a kisasszony világosabb ruhákat magának, mert szeretett volna a koránál egy kicsivel idősebbnek látszani. Ékszereket sem hordott. Gyönyörű volt, és nem is akarta túlságosan földíszíteni magát, annyit tett meg csupán, hogy finom szálú, fényes, vörösesbarna haját rövidre vágatta, körmeit pedig bordó színű lakkal fedte be. 

Így, szépen felöltözve várta tehát a király lánya, hogy a külföldi vezérek és osztályvezetők, meg minisztériumi főmunkatársak elé járuljanak. A varázslók és a törpék egyébként egymással is állandóan torzsalkodtak. A varázslók azt hangoztatták, hogy a törpék nem elég magasak, a palotában nem érik föl a kilincseket és így egymás nyakában ülve randalíroznak a tanácsterem előtt, amikor pedig nincs a nyakukban egy másik törpe, el lehet bennük botlani, mert olyan kicsik, hogy nem látszanak sehonnan sem. A törpék azt panaszkodták a hercegkisasszonynak, hogy a varázslók háromszorosra varázsolják a kifliket a büfében, és a törpéknek minden kiflihez vagy hordárt kell fogadniuk, vagy cipelniük kell a kiflit a hátukon le, egészen tanácsteremig, és ahogyan a hajlott hátukon vonszolják a kifliket, már tényleg szinte észrevehetetlenek, úgyhogy a varázslók mindig fölbuknak bennük. A hercegkisasszonyt nem zavarta a törpék és a varázslók veszekedése, nem akart sem csöndet, sem katonás rendet, és amikor az egyik napon keresett valami a palotában, véletlenül meglátta, ahogyan a törpék együtt vacsoráznak és nevetgélnek a palota alagsorában a varázslókkal, onnan tudta, hogy csak időtöltésképpen nyúzzák egymást napközben.  

A hercegkisasszonynak volt egy óriásbarátja, aki még kisbabakorában települt át szüleivel a király birodalmába Óriásföldről. Ők, ketten véletlenül találkoztak össze egy színházi előadáson, ahol az óriás nem tudott leülni, mert a háta mögött lévők nem láttak volna semmit tőle, és akkor cserélt vele a kisasszony, mivel neki pont az utolsó sorba szólt a jegye. Aztán a lány meg az óriás a szünetben beszélgetni kezdtek, és nagyon jó barátok lettek később, s amikor csak tehették, együtt üldögéltek a palota kertjében, ha pedig el kellett utaznia valamelyiküknek, leveleztek egymással. Egy napon éppen a palota előcsarnokában álldogáltak, amikor az egyik varázslóküldött meglátta a hercegkisasszonyt és felé vette az irányt. De mielőtt megszólíthatta volna megbotlott, és elejtette a varázspálcáját. A pálca néhányat pattant a csarnok kövén, közben pedig szikrákat vetette, s ezek aztán olyan szerencsétlenül találták el az óriást, hogy az helyben tengerimalaccá változott. 

A varázsló nagyon megrémült, a szépséges lány ugyanúgy, és, biztosan a tengerimalac is, de aztán a varázsló azt mondta, hogy nem történt semmi visszafordíthatatlan, mert három, vagy négy héten belül elmúlik a varázslat hatása. Úgy volt vele a hercegkisasszony, hogy addig is jobb, ha a malaccá változott barátját folyton a kezében tartja, nehogy ebből később még nagyobb baj származzon, és csakugyan, három-négy hét múltán a kis, rózsaszín tengerimalac hatalmas óriás lett újra, és mindannyian éltek tovább boldogan, száz éven át.